Történelmi idők

Halimba mai területének Szőc felőli oldalán a történelmi idők egészen korai szakaszaiból is megtalálták emberek jelenlétének bizonyítékait. Őskori csiszolt kőbalta, bronzkori cserepek, vaskori temetők mutatják megtelepedésüket.
A kelták a kora vaskorban kör alakú kőrakásokat emeltek halottjaik sírhelyei fölé. Ekkor a csontvázas temetkezés volt elterjedt, de előkerültek a késői vaskorra tehető hamvasztásos temetkezés tárgyi emlékei is.
A rómaiak itt tartózkodását szarkofágok, épületmaradványok tanúsítják.
Csaknem ötszáz avarkori, földbe temetkezéses sírt is feltártak (1), a halottak ékesítésére szolgáló övcsat, hajcsat, fülbevaló, karperec, nyaklánc mellékletekkel. A nyughelyeket gyakran már az avarok idejében kifosztották. Ez a lakosság az Árpád-korra nem tűnt el a vidékről. Egy részük túlélte a frank birodalom hódításait és beolvadt a honfoglaló népességbe. Ezt bizonyítja, hogy egy rövid idejű frank hatás felfedezhető a temetkezési szokásokban is, majd ezután újra a korábbi szertartási elemek tértek vissza.
Feltártak X-XII. századi köznépi magyar temetőt is csaknem ezer sírral. A bennük található legjellemzőbb tárgyak a hajkarikák (2). Érdekes változás, hogy az időszak elején az elhunytak ruhadarabjai durvább kenderszövetből, míg a végén már finomabb lenből készültek. Szintén temetkezési leletek alapján feltételezhető, hogy a falu középkori temploma a mainak helyén állt (3).
Az egyes korokból származó leletek nem véletlenül helyezkednek el egymáshoz ennyire közel, olykor átfedve egymást, hiszen kevés temetkezésre, művelésre alkalmas terület volt a környékben, ahogy azt a mai köves domboldalak is mutatják.
A település nevének első írásos említése 1272-ből származik. Az korai oklevelekben, mint Helymba szerepel, amely valószínűsíthetően szláv személynév eredetű.
Az Esseghvári család csékúti ágának birtoka volt a falu, mely a török időkben elnéptelenedett és 200 évig lakatlan maradt. Földjét a közeli Padrag és Tósok lakói művelték árendában (fizetség fejében). A lassan újra megtelepedő lakosság földművelésből, állattenyésztésből, erdőgazdálkodásból szegényesen élt. Csak egy-egy mesterember, szatócs volt és néhány nemesi család.
1849-ben – a szabadságharc bukása után - a politikusok családtagjai is menekülni kényszerültek. Kossuth Lajos gyermekei - rokoni kapcsolatok révén - Halimbán húzódtak meg egy ideig. A rejtekül szolgáló ház és a pajta helyét ma emléktábla (4) jelzi.
Szalai Miklós (1902-1990) 1947-től Halimba plébánosa. Széles körű gyógynövény és gombaismeretét Halimba gazdag gyógynövénytermő területén kamatoztatta. Teakeverékei országosan, sőt világszerte híresek lettek. A „gyógyfüves esperes” nevét viseli a halimbai általános iskola. Egykori lakhelye ma emlékház és gyógynövény-tankert (5).
Az 1920-as években, a bauxit lelőhely felfedezése ellenére - a helyi földtulajdonos lakosság ellenállása, majd később a háború kirobbanása miatt - váratott magára a bányászat megindulása.
A II. világháborút követő kötelező beszolgáltatások miatt nélkülöző lakosság rákényszerült, hogy a földművelés helyett vagy mellett a közeli települések bányáiba menjen dolgozni. A falu határában lévő bányákat végül 1951-ben nyitották meg, ami munkahelyeket teremtett, gazdasági fellendülést és bizonyos fokú jólétet hozott.